Péter András (1840 – 1916 )


PAG-SZESZI     A családi legenda szerint a Péterek a Nagykunságból származtak Szeghalomra. A törökökkel együtt dúló tatár hordák elől két Péter-testvér menekült volna el, s az egyik a Nyírségben, a másik a Sárréten telepedett le. Vagyonukból csak annyit tudtak megmenteni, amennyit egy-egy négyökrös szekér elbírt.
    A Péter család neve azonban még sem az 1571. évi szolnoki török defterben, sem az 1580-1588 közötti összeírásokban nem szerepel Szeghalmon vagy Szeghalom környékén. Szeghalmon, helyben készült, tehát magyar írásos dokumentumok csak 1761-től állnak rendelkezésünkre, mert Lovasi József ref. lelkipásztor ekkor kezdte meg az anyakönyvek vezetését. Itt már megtalálhatók a Péter András őseire vonatkozó emlékek, bár eléggé hiányos és néhol ellentmondó adatokkal.
    Kétséget kizáróan ezekből csupán az állapítható meg, hogy „sínlődés” következtében 77 éves korában, 1788. május 12-én meghalt öreg Péter Bálint. Felesége, Farkas Ilona 90 éves korában, 1801. dec. 19-én távozott az élők sorából. Ebből következik, hogy mindketten 1711-ben születtek; de hogy hol születtek, hol és mikor kötöttek házasságot, kik voltak a szüleik – ezekre a kérdésekre nem kapunk választ.
    1761 és 1795 között több gyermeke születik Péter Bálintnak, Péter Andrásnak, Péter Mihálynak és Péter Istvánnak. Az iskolalapító a Péter András-ágból származik.
    Péter András, a dédapa, 1767. május 3-án kötött házasságot Sipos Erzsébettel; ötödik gyermekük, Ferenc, 1778. szeptember 15-én született. Ő, a nagypapa volt a családban a „nagy ember”, a községi bíró. Fia, aki szintén a Ferenc nevet kapta, 1800. december 6-án született és 1872. december 7-én halt meg.
    Péter Ferenc 1822. november 20-án tartotta esküvőjét a 16 éves Huszti Erzsébettel. Az évek során kilenc gyermekük született: 6 leány és 3 fiú, közülük csak 4 maradt életben. A testvérek sorában András a nyolcadik volt. 1840. március 18-án született. Kétszer nősült, de egyik házasságából sem született gyermek. Két leánytestvérének, Zsuzsannának és Sárának ma is élnek a leszármazottjai.

    Péter András Szeghalmon egy kis nádfedeles házban látta meg a napvilágot (helyén most a gimnázium új épülete van), de édesapja, a józan gondolkodású, értelmes és becsületes gazdaember nemcsak a föld rajongó szeretetét oltotta gyermekébe, hanem szellemi kiművelésére is nagy gondot fordított.
    Péter András még kisiskolás volt a szabadságharc idején, azonban számára is nagy élmény volt, amikor Szeghalomra is eljöttek Kossuth katonái verbuválni a legényeket.
    Az iskolában jó tanuló volt; a Domokos József rektor-professzor vezetésével működő ref. iskolában 6 osztályt végzett, és mivel szüleinek volt pénzük – továbbtaníttatták. 1852-1856-ig a Debreceni Református Kollégium növendéke. Valószínű, hogy szülei hivatalnoknak szánták; erre vall az egyik iskolai bejegyzés is.
    A szabadságharcot követő elnyomás első éveiben, a helyzet bizonytalansága miatt, sok család nem szívesen bocsátotta ki szárnya alól gyermekét; Péter András is itthon végezte el az 1850/51. és az 1851/52. tanévben a gimnázium alsó két osztályának megfelelő ötödik és hatodik elemit. 1852 őszén édesanyja összekészítette a diákgyerek részére szükséges holmit, felpakolták egy lovaskocsira, s bevitték Debrecenbe. Élete nagy fordulata volt ez: éveket kellett töltenie távol a szülői háztól, távol a szülőföldtől.
    Péter András Debrecenben nem lett kollégiumi bentlakos, magánháznál helyezték el, szotyori Nagy Károly kántor, kollégiumi énektanárnál. A kisdiák nemcsak meleg családi légkört, hanem izzó hazafias és függetlenségi szellemet talált itt. Három és fél évig élvezte Péter András Nagyék vendégszeretetét és a háziasszony gondoskodását.
    1855 végén hazajött Szeghalomra, mert betegség támadta meg. Azelőtt is sokat betegeskedett; száz körül, vagy százon felül volt az évi óramulasztása. Itthon rövidesen felépült betegségéből; a friss tanyasi levegő, a szabad mozgás helyreállította egészségét, de később már nem volt kedve a tanuláshoz, meg szülei féltették egyetlen fiúgyermeküket, mivel testvérbátyja, Ferenc már elhalt tüdőbajban, ezért nem engedték vissza Debrecenbe, hogy tanulmányait befejezhesse és leérettségizzék.
    Péter András ilyenténképpen „búcsút vevén a múzsáktól”, itthon szülei mellett a gazdálkodásban vett részt. Gimnáziumi végzettségével nem restellt visszatérni az eke szarvához; tudása és szorgalma így is tekintélyt biztosított számára az egész környéken. Már fiatal korában is inkább állattenyésztéssel, mint földműveléssel foglalkozott, ez volt a legfőbb jövedelmi forrása. Ekkor már elmúlt húsz esztendős, szülei idősek, illő hát szétnéznie az eladólányok között, hogy feleséget válasszon magának. Sokat látott, hallott és tapasztalt azokon a nagy régi vásárokon is, melyek akkor még nem csupán egyszerű árucsere-alkalmak, hanem igen jelentős társadalmi események voltak. Egy ilyen vásáron ismerkedett meg Péter András Tóth Zsófia köröstarcsai lánnyal. A lány annyira megtetszett neki, hogy az ismeretség után nemsokára meg is kérte a kezét. Az esküvőre Köröstarcsán, 1864. december 1-én került sor. A vőlegény 24, a mennyasszony 20 éves volt. Házasságuk nyugodt, derűs és harmonikus volt, csak az szomorította el néha-néha őket, hogy nem született gyermekük. Ezért a Péter-rokonságból hol az egyik, hol a másik gyermeket huzamosabb ideig maguknál tartották. Tóth Zsófia mindenben hű segítőtársa volt férjének; együtt beszéltek meg minden gazdasági ügyet, és együtt döntöttek minden dologban. A fiatal pár csaknem egyenlő energiával és kitartással dolgozott a gazdaságban.
    1867-ben, az osztrák-magyar kiegyezés évében, alapító tagja a Magyar Történelmi Társulatnak, tanújelét adva a nemzeti kultúra iránt érzett szeretetének és megbecsülésének. Édesapjától, annak halála után, tetemes vagyont örökölt, kb. 140. ezer korona értékben. 1874-ben a községi képviselőtestület tagja lett, és ettől kezdve neve gyakran szerepel a képviselőtestület által kiküldött különféle bizottságok soraiban, ahová olyan tagokat választanak be, „kikben a kellő szakképzettség mellett a részrehajlatlan jellem is feltalálható”. 1879-ben, 39 éves korában már a község vezetője, első embere: főbíróvá választották meg. S ezzel új szakasza kezdődött felfelé ívelő életpályájának. Az ősi parasztcsaládból származó Péter András egy honfoglaláskori magyar település bírói székébe került. Szeghalom község ifjú vezetője az elöljárókat rendre és pontosságra szoktatta. Már fél kilenckor megjelent a községháza nagy tanácstermében. Ha valamelyik esküdt hiányzott, rögtön küldött is érte, hogy „nem beteg talán?”. Egész Szeghalmot elkormányozta a jegyző, a törvénybíró, a kisbíró és az esküdtek segítségével. Nagy gondot fordított a község fejlesztésére. Személyesen utazott be Gyulára, az akkori megyeszékhelyre, hogy a közutak, hidak és átereszek közmunkáját kivegye, s ezáltal a helyi lakosságot keresethez jutassa. Bírósága idején Péter András pallóztatta ki a falut tölgyfapallóval, melyet a tamásdi Bors báró erdejéből hozatott. Az 1881-i árvíz idején ő irányította a mentési munkálatokat, és gondoskodott a kisfalusi árvízkárosultakról. Bírói tisztségéről 1884-ben köszönt le, de továbbra is képviselőtestületi tag és presbyter maradt, s így a község és az egyház minden ügyében döntő szóval rendelkezett. Ez után történt, hogy gróf D’Orsay Emilné, az egykori francia emigráns-gárdatiszt özvegye, Szeghalmon községnek eladásra kínálta a regálé jogokkal és a faluban levő kastéllyal együtt a halasi kétezer hold földet. A község anyagi erejét azonban lekötötte az akkor épülő vasút, ezért csak a kastélyt vásárolták meg, községháza céljaira, de azt is kölcsönből fizették ki. Szeghalom község lakossága sem tartott igényt a halasi, nádat, sást, gyékényt és kákát termő zsombékos-zsemlyékes kétezer hold földre. Hosszas töprengés és gondolkodás, a feleségével való megtanácskozás után Péter András merész lépésre szánta magát: 1888. január 8-án 132000 osztrák értékű forintért megvásárolta a Pozsonyban lakó gróf D’Orsay Emilné gróf Festetics Felicia Szeghalom határában fekvő 2000 katasztrális holdas halaspusztai birtokát. Felesége egyenlő szerződő félként szerepelt mellette. Nagy erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy egy százholdas gazda belevágjon egy ilyen hatalmas birtok megvételébe, de Péter András és felesége vállalni merte a súlyos kockázatot és felelősséget.
    Felesége nem sokáig élvezhette azt a vagyont, melynek megszerzésében neki is nagy szerepe volt; Tóth Zsófia hosszas szenvedés után, 45 éves korában, 1891. május 23-án meghalt. Huszonhét évet éltek együtt boldog házasságban.
    A gyászév letelte után, 52 éves korában másodszor is megnősült: 1892. október 25-én feleségül vette a komaasszonyát, néhai Mészáros János földbirtokos özvegyét, J. Turi Erzsébetet. Második feleségében ugyancsak szerető hitvesre és gondos segítőtársra talált, aki 24 évet volt lankadatlan támogatója.
    Péter András a kétezer holdas uradalmat, mely a Sebes-Körös mentén terült el, igyekezett meghódítani a mezőgazdasági kultúrának. Ő törette fel az addig csak nádat, gyékényt és muhart termő ős-buja földet. Mivel a halasi Péter-birtoknak csupán egyharmada volt alkalmas a földművelésre, ezért a gazda inkább állattenyésztéssel foglalkozott. Szent György naptól András napig az ökör-, a tehéncsorda, a gulya és a birkanyájak méla kolompszava töltötte be a halasi pusztát. A rideg jószágot azonban a legkeményebb télen át is nyitott karámban tartották, mert minél edzettebb magyar marhafajtát igyekeztek kitenyészteni. Csáky-féle hosszú sodrott szarvú, borzderes magyar szarvasmarhák, tenyészbikák fejlődtek Halaspuszta dúsfüvű legelőin, melyek állatkiállításokon okleveleket nyertek. Mint ahogy községi bíró korában egész Szeghalmot elkormányozta a jegyző, a törvénybíró, a kisbíró és az esküdtek segítségével – most a 2000 holdas halasi birtok gazdasági mechanizmusát is személyesen irányította. Gazdatisztet nem tartott soha, felesége volt a bizalmas segítőtársa. A halasi birtokos a szegényembert nem nézte le, sőt a maga módján segítette őket: a falubeli idős napszámosok mindig találtak nála munkát, nekik való könnyű foglalatosságot, tisztességes keresetet. Állandó munkatársai mellett kitartott, azokat mindig megbecsülte. Többen 20-25 évig is ellaktak nála. Péter András személyesen irányította és ellenőrizte a gazdaságában folyó munkát. A gazdálkodás forrón szeretett hivatása volt. Mivel szemmel akarta tartani a gazdaság életének minden mozzanatát, ezért állandóan ott lakott a községtől hét kilométerre fekvő, toronymagas nyárfáktól szegett halasi pusztán. Bár a faluban 3 háza is volt: (az ősi ház – a gimnázium új épülete van a helyén - ; második része -; a főutcai „kőház” – ma: Járási Szülőotthon* -), mégis inkább a tanyáján szeretett tartózkodni. Itt, a halasi tanyáján fogadta Péter András magyaros vendégszeretettel a rokonokat, ismerősöket, de még a hivatalos embereket is, mert a társaságot végtelenül szerette.
    Itt rendezték a szüreti mulatságokat is, de híresek voltak a vadászatok is, melyek Halaspusztán zajlottak le. Péter András azonban puskát sohasem vett a kezébe, egész idő alatt a házigazda tisztét igyekezett betölteni a vendégsereg megelégedésére.

    Forradalmian mélyreható változások mentek végbe Péter András korában a Sárréten. Az ország e föld – és néprajzi egységének ez a korszak volt a reformkora. A honfoglalás óta nem volt ezen a tájon ilyen mérvű életforma-váltás! A közel ezer éven át eleséget és védelmet nyújtó Sárrét – aranykalásszal ékes rónasággá változott. Az eszmények is átértékelődtek: a társadalmi renden kívül -, sőt azzal szembenálló népi hős romantikus alakját felváltotta a gazdaságilag független, lelkileg szuverén alkotó ember eszménye. A múlt romantikáját a jelen realizmusa váltotta fel, megőrizvén azonban a szabadság és függetlenség eszményeit.
    Az alföldi-sárréti parasztmozgalom is új alapokra helyeződött 1867 után, a dualizmus korában. Az alföldi-sárréti parasztság híven őrizte a kussuthi 48-as és függetlenségi eszméket. A sorra alakuló Polgári Olvasó Egyletek politikai fórumokká válnak. A szeghalmi Polgári Olvasó Egyletben például többször mondott március 15-e alkalmából ellenzéki-hazafias szellemű ünnepi beszédet Péter András, mint az egylet nagyrabecsült elnöke. Ő volt az elnöke a szoborbizottságnak is, mely gyűjtést rendezett szoboralapra, s ennek eredményeként 1907-ben Szeghalom község szobrot állíthatott Kossuth Lajosnak.

    Élete alkonyán Péter András már tudatosan készült a halálra.
    „Szinte a maga sírját készítő ősz Toldi alakja elevenedik meg előttünk – írja Pásztor József -, mikor pár évvel halála előtt egy monumentális családi sírbolt emelésén látjuk fáradozni. A gondolat eredeti, mint az ő egész egyénisége. Ott pihenni, annak a pusztának a közepén, - ahol ő olyan nagy szeretettel töltötte napjait…”
    A kripta 1906-ban készült el. A keleti, déli, nyugati és északi oldalában hat-hat, összesen 24 koporsóhellyel. Mivel egyik házasságából sem született gyermeke, de hogy a Péter név mégis fennmaradjon, először arra gondolt; falut telepít a sírbolt körül, melynek neve Péter András-falva lett volna.
    "Az ingyentelek mellé még 3 katasztrális holdat is adott volna, melynek vételárát, holdanként 150 forintot, fizették volna be a telepesek 25 év alatt az egyház pénztárába. Ez lett volna a gimnáziumi alapítvány. Így azonban nagyon sokára épült volna fel a gimnázium, ezért ezt a tervét elvetette…” Így jutott aztán Péter András arra a gondolatra, hogy vagyonát gimnázium létesítésére hagyja.
    1907. június 24-én bekocsizott Nagyváradra, és két tanú előtt, a közjegyzővel elkészítette a végrendeletet.
    A végrendelkezés után még kilenc évet élt Péter András. 1916. július 3-án hunyt el.
    Második felesége, J. Turi Erzsébet utolsó szenvedéseiben is lankadatlan támogatója volt. Hat évi özvegység után, 1922. december 17-én követte férjét a halálba. A sírbolt első lakója Péter András lett. A szeghalmi református egyház, mint Péter András alapítványának gondozója, 1926. május 30-án az Epreskerti temetőből a családi sírboltba vitette át Péter Ferenc, Huszti Erzsébet és Tóth Zsófia koporsóját is.

    Összeállította: Nagy Gyöngyi Ildikó a Péter András Emlékkönyv alapján * A könyv írásakor szülőotthon, ma Takarékszövetkezet